A piarista rend több évszázados magyarországi oktató, nevelő és lelkipásztori tevékenysége mellett a hazai szőlő- és borkultúra megteremtésében és fejlesztésében is jelentős szerepet vállalt. A rend második magyarországi iskolája is úgy jött létre 1685-ban, hogy Szelepcsényi György esztergomi érsek szőlőket hagyott a kegyesrendiekre a Kiskárpátok alján, a Pozsony megyei Szentgyörgyön. Később is sok piarista rendház megélhetéséhez hozzájárultak a kisebb-nagyobb szőlők és pincék. Az 1727-től a Hegyalján, Tokaj városában működött piarista rendháznak, amely 1789-től Sátoraljaújhelyre költözött, voltak birtokai, de hegyaljai szőlőkkel a debreceni rendház is rendelkezett, amelyeket 1737-ben Szlopnyai Elek házfőnök örökölt sógorától, Pettkó Mihály tokaji királyi udvarbírótól. A debrecenieknek később volt még szőlőjük a bihari Hegyközcsatárban, Hegyközszentimrén, Váradolaszin, sőt a debreceni Postakertben is. A veszprémi rendház Paloznakon, a váci Spinyéren, a pesti Kőbányán és Promontoron (Budafok), a kecskeméti a Kőrösi út mentén és Talfáján (később Kisfáiban), a nagykanizsai pedig a Látó-hegyen termelte saját borát.

Jelentősebb szőlőterülethez akkor jutott a rend, amikor I. Ferenc királytól 1807-ben megkapta a székesfehérvári őrkanonokság birtokát, a kusztodiátust. A nagy múltú, 800 éves javadalmat még Szent István alapította. A siralmas anyagi körülmények között élő magyarországi tartomány eleinte bérbe adta a birtokot, majd fokozatosan saját kézbe vette a különböző mezőgazdasági munkálatokat. A kusztodiátus központja Mernye volt, de a balaton-felvidéki Akali és Dörgicse is hozzátartozott. A szőlőterület nagy része dézsmaszőlő volt, a legújabb korig jobbágykézben volt a gazdálkodás. A 19. századi törvényeknek köszönhetően a század második felében indulhatott fejlődésnek az allodiális szőlőkultúra, melynek keretében a tulajdonos, jelen esetben a rend, tudatos fejlesztésekkel korszerűsítette az ültetvényeket. A piaristák 1840-ben már palackozták a borokat. Az 1870-es években telepített dörgicsei Pántlika dűlő, amely túlélte a filoxérát is, az évek folyamán kiemelkedett a szőlőterületek közül, a helyi sajátságoknak megfelelő olaszrizling, szürkebarát, szilváni, muskotály, vörös burgundi fajtákkal. Az 1877-1878-ban épített pincével együtt a Pántlika pincészet óborok kezelésére is berendezkedett. A századfordulóra már hazai és nemzetközi versenyeken elért aranyérmekkel és szép eredményekkel büszkélkedhetett a szőlőgazdaság. Ilyen volt az 1902-es pozsonyi országos kiállítás, amelyen 1300 borból a dörgicsei pince a második díjat kapta. A dunántúli javadalmon kívül jelentős szőlő- és borgazdálkodás folyt Tokaj vidékén, Sátoraljaújhelyen és Mádon. Ez utóbbit 1933-ban vásárolta a rend a csődbe jutott Somogy megyei Takarékpénztártól. Itt többek között furmint, muskotály, hárslevelű borok kerültek piacra, és természetesen az aszú, mely hatputtonyos változatának egy üvege épen megmaradt.

A virágzást az 1945 utáni kommunista diktatúra törte ketté, 1952-ig elvettek a rend birtokait vagy ellehetetlenítették az ott folyó munkát. Az egykori piarista pincékben azóta mások érlelik a bort. Csupán a kecskeméti Kisfáiban maradt meg egy kisebb másfél hektáros szőlő, amely a két engedélyezett rendházat, a budapestit és a kecskemétit látta el borral. A rendszerváltás után 2008-ban indult el a munka, hogy a rend újjáélessze a régi hagyományokat. Egy évvel később, az első alkalommal kiírt borválogatásra, nem lévén saját szőlőterülete a rendnek, olyan borászatokat hívtak meg, amelyek a balatoni és a tokaji régiókban, hagyományos piarista szőlőtermő földek közelében fekszenek. A szakértőkből és a rend képviselőiből álló zsűrinek az volt a feladata, hogy a beérkezett pályázatok közül kiválassza azt a bort, mely az év Piarista bora címre érdemes és méltó. Ettől kezdve a kitűnő minőségű győztes borok Piarista borként kerültek palackozásra, címkézésre és forgalomba. A következő évben már országos volt a nemes vetélkedés. A minden évben megrendezendő borválogatás egyik célja, hogy a feltörekvő, komoly szakmai munkát végző magyar gazdák borait megismertesse a borkedvelő közönséggel. A másik cél pedig, hogy a rend borászati hagyományainak társadalmi, kulturális és gasztronómiai értékei újjászülessenek, és közösségek épüljenek belőlük, nemcsak a piarista családon belül, hanem minden borszerető ember között.